2012. február 5., vasárnap

La Bamba (1987)


1959. február 3-án - 53 évvel ezelőtt - négy fiatalember vesztette életét egy repülőgép szerencsétlenségben. Ez önmagában szomorú hír, s akkor megdöbbentette az egész világot. Azért, mert a gépen a korszak három legismertebb és legkedveltebb rock 'n' roll sztárja - Buddy Holly, The Big Bopper és Ritchie Valens - ültek, és természetesen a pilóta. Hideg tél volt, esett a hó, mint éppen nálunk most, s a feltevések szerint az egyébként tapasztalt pilóta elvesztette uralmát a gép fölött, így felszállás után hamarosan lezuhant a gép. A világ három tehetséggel lett szegényebb, akikre várt még az élet és sikerek számos sora.

A tragédia évfordulóján - és a film negyedszázados kora alkalmából :) - idén is elővettem a Ritchie Valens életét , és így természetesen a szerencsétlenséget is feldolgozó La Bamba című filmet. A film főszereplője Lou Diamond Phillips, aki szinte megszólalásig hasonlít Ritchie-re. Testvérét, Bobot Esai Morales alakítja, aki azóta meglehetősen jóvágású fickó lett :P Nemrégen láttam a 2006-os Az emberrablás című sorozatban, abban is nagyon tetszett ;) A két fiú édesanyját Rosanna DeSoto játssza. Joe Pantoliano pedig Ritchie menedzserét, Bob Keane-t alakítja. Őt legelőször talán A szökevény című filmben láttam (vagy legalábbis innen emlékszem rá - újra kéne nézni ezt is :).

A film szinte az első perctől magával ragad és beszippant. Egymás után történnek az események, miközben szépen kirajzolódnak a karakterek. Megismerjük a szerény Ritchie-t, akinek a zene az élete, és Bobot, aki teljesen az ellentéte. Vagány és menő srác, aki piál, csajozik és motorozik, de legbelül mégis mély érzésű. Az egyik kedvenc jelenetem tőle, amikor utoljára beszél Ritchie-vel telefonon, és utána a gyerekével játszik, akivel korábban nem túl sokat foglalkozott, sőt! A két fiú édesanyja a kétkezi munkás Connie, aki ha kell, eligazítja a fiúkat (főleg Bobot), viszont mindent megtesz értük és nekik. Hármuk játéka tökéletes váza a történéseknek.

Sok életrajzi, és sztárcsinálós filmet láttunk már, de a La Bamba ezek közül mindenképpen kiemelkedik a szereplők hiteles játéka, és az egyrészt meseszerű, másrészt tragikusan szomorú igaz történet miatt. Ehhez még külön plusz az ötvenes évek világa, és az olyan zenék, amiket nem hiszem, hogy ne lenne ember, aki ne ismerné (legalább a La Bambát), és amire valljuk be, legszívesebben felpattannánk és táncolnánk! :)

Érdekes volt látni a garázs-partyin csak háttérben zenélő Ritchie-t, majd a helyi, s végül a nagyszabású koncertjét - utóbbit már sztárként, más hírességekkel osztott meg. Közben végigkísérhettük az első stúdiózást, a művésznév megszületését, a Come On Let's Go feléneklését, és ahogy ötvözte a folklórt és a rock 'n' rollt a tradícionális La Bamba újraértelmezésével. Milyen más volt még akkor egy stúdiózás, és sztárcsinálás, mint manapság. Persze akkoriban is biztos a pénzről szólt a dolog, de mégis emberibb és szimpatikusabb volt.

Mindenképpen meg kell említeni Ritchie szerelmét, Donnát, hiszen a lánynak szóló dala is világsláger lett. Donna karótnyelt, savanyúképű apja is nagyon jól hozta a figurát - akkoriban rengeteg ilyen búskomor, magát túl sokra tartó fickó keseríthette meg a lánya életét :P

A film már a kezdetek óta érzékeltette Ritchie repüléstől való félelmét. Tökéletesen át tudom érezni, mivel én magam is félek a repüléstől, amiben egyébként még soha nem volt részem, és ha rajtam múlik nem is lesz :P Annak örülök hogy nem valami hatalmas látványeffektussal oldották meg a repülő lezuhanását. Ez így pont jó volt, sőt, talán hatásosabb is. Ahogy Ritchie testvére és édesanyja, valamint Donna, és a menedzser megtudták a hírt - velük együtt könnyeztem.

Ritchie még nem töltötte be a 18-at, amikor a tragédia történt. Rövid élete azonban tartalmas és sikeres volt. Abba inkább nem akarok belegondolni, hány nagy slágert énekelhetett volna még, inkább örülök a meglévő daloknak, amik örök klasszikusok maradnak.

Feltétlenül szót érdemel a Los Lobos együttes, akik nemcsak felbukkannak a filmben, de a zenéért is felelősek voltak. Ritchie hangját ugyanis David Hidalgo-nak köszönhetjük. Életem egyik legjobb koncertélménye Loboséknak köszönhető, és igazán felemelő volt LDP "énekhangján" :) élőben hallani a La Bambát. (A koncert utáni autogramosztás és beszélgetés pedig a csokiöntet volt a tortán lévő habon - ebben azt hiszem Saci is meg tud erősíteni ;)

Visszatérve a filmre: nemcsak azoknak ajánlom akik szeretik a zenés és/vagy életrajzi filmeket, hanem azoknak is, akik egy picit bele akarnak pillantani az 50-es évek zenetörténelmébe. Egyszer az életben ezt mindenkinek látnia kell. Csak azt sajnálom hogy a magyar tévécsatornák ebben nem igazán segítenek, és egy igényes, méltó DVD (sőt, manapság már Blu-ray) kiadás is igencsak időszerű lenne. Bárkinek jó szívvel ajánlom a filmet, azt hiszem ebben mindenki talál magának tetsző mozzanatot vagy mondanivalót. Mivel minden tekintetben mesterműről és filmremekről van szó, ezért az értékelésem egyértelműen 10/10*!!!