The Carbonfools - Carbonflames (2018)

Két és fél év szünet, Fehér Balázs énekes - végleges - 2016-os kiválása, továbbá a tavalyi, epedve várt "nagy visszatérés" után, idén végre napvilágot látott a hazai zenei élet legmeghatározóbb, alternatív elektronikus pop-rock bandájának új lemeze: Ezek a lángok 2 új taggal bővülve, újra életre hívták a hazai pszichedelikus zenei világ  legkarakteresebb alakjait, a The Carbonfools-t. Carbonflames - lemezkritika.

Előzmények és visszatérés:

2015 őszén a srácok saját szavaikkal élve, hosszabb szünetre vonultak, ami érthető is volt az elmúlt évek, különösen a 2012-es évvel kezdődött rendkívüli népszerűség és hajtás után. Ez időre eljutottak odáig, hogy a magyar zenei élet 5-10 legsikeresebb zenekarai közé nőtték ki magukat, rendszeres teltházakkal, rengeteg vidéki és budapesti fellépéssel, akár több ezer ember előtt zenélve... sőt még külföldre is futotta az energiából. A Carbonfools 2015 szeptemberi, "egy ideig az utolsó" koncertje után csak találgatni és reménykedni lehetett, hogy nem is oly' sokára visszatérnek. Én személy szerint nagyon szomorú lettem, és bár próbáltam bizakodó maradni, de valahol éreztem, hogy nem szimpla szünetről lesz szó... Sajnos beigazolódott a gyanúm, a már rég tervezett pihenő ideje alatt Fehér Balázs frontember annyira "megcsömörlött" a zenei világtól, hogy fél évvel a szünet bejelentése után végleg kiszállt a formációból. Eztán egy hosszabb "hallgatás" következett és mindenki csak reménykedhetett, hogy a Szénhülyék újra hallatni fognak magukról. 

A rég várt visszatérés 2017 februárjában jött el, amikor is (hosszabb és reménytelennek tűnő castingolások után) végre bejelentették az új énekest, Fóris-Ferenczi Gábort és megjelentették az Oceanfloor c. új dalukat. Nem tudok elég hálás lenni a dobosnak, Hámori Benőnek, aki rátalált, és Gábornak, hogy vállalta ezt a nagy váltást! Nem lehetett egyszerű egy olyan karizmatikus és erős egyéniség helyébe lépni, mint az ex-énekes. Mindez kb akkor történt, amikor én már legkevésbé sem számítottam erre. Volt bennem egy kis szomorúság is: Balázs kiválása immár végleges és visszafordíthatatlan.... De az öröm nagyobb volt, boldog és hálás voltam, hogy újra hallhatjuk őket! Maga az első kislemez a már megszokott carbonos -Tituszos hangzással rendelkezik, kellemesen melankolikus, mégis van benne spiritusz! Legnagyobb erőssége mégis a szövege, mely a talpra állást szimbolizálja. Gábor kellemes hangja elsőre természetesen szokatlan volt, főleg azoknak, akik már évek óta Febát szokták és szerették meg. Az új énekes hangszíne karakteres, erőteljes és - szerencsére - nagyon más. A tagok is hangsúlyozták: teljesen más karaktert szerettek volna, amit F.F.G. tökéletesen megtestesít. Tavasszal jött a visszatérő nagy koncert az A38 hajón, ami remekül sikerült: élőben pedig az addigi szkeptikusok többségét is meggyőzte Gábor (velem együtt természetesen), érett, erős hangjával, kedves, mosolygós lényével és közvetlen személyiségével. Elődjével való további hasonlítgatásba nem megyek bele, nincs értelme, ízlés dolga. Ami biztos, másért szeretjük Gábort, és mást szerettünk Fehér Balázsban. Mindamellett van jó pár régebbi Carbon-dal, ami Gábornak szintén nagyon passzol a személyiségéhez. A tagcserék itt nem értek véget, ugyanis nyáron Fekete István, a gitáros is távozott a zenekarból, hogy szólókarrierbe kezdjen. Eközben sem tébláboltak a többiek, még nyár elején kiadták első közös klipjüket az újdonsült frontemberrel, a Keep Breathing-et - milyen beszédes cím ez is! Isti helyére a szintén nagyon rokonszenves és szerethető Gulyás Barna került, akinek bár csak pár hete volt felkészülni, de nagyon ügyesen és gyorsan beilleszkedett a csapatba, azóta is teljes a harmónia és az összhang közöttük. Mindezek örömére nem is tétlenkedtek, még ősszel napvilágot látott egy (digitális) 6 track-es EP, Tau Ceti's Lights címmel, mely egyértelműen a kiadvány legnagyobb húzódala lett. Felvezetve ezzel az ÚJ IRÁNYT, miszerint az "új Carbon" rockosabb, zúzósabb és frissebb stílus felé halad. Ez az, ami Gábornak saját bevallása szerint is a leginkább passzol, a gyors dalok állnak a legközelebb a szívéhez (csak úgy, mint nekem, legalábbis az új album tekintetében).

Az új albumra egészen 2018 februárig várni kellett.... A fiúk nem aprózták el, ugyanis kapásból 17 dal is helyett kapott a lemezen, közöttük a zenekar legelső MAGYAR NYELVŰ SZERZEMÉNYE, a Sarki Fény (elkészült a klip). Ha már megújulás, szerintem okos húzás volt ez a részükről és nagyon jó ötlet volt ezzel is megpróbálkozni. (Hazai, de angolul éneklő zenekart mindig ér olyan kritika, hogy miért nem írnak inkább magyar számokat.)

A legörömtelibb depizés felsőfokon

Avagy The Carbonfools - Carbonbliss lemezkritika

 

A Szénhülyék legújabb, 2014 decemberében napvilágot látott lemeze egyértelműen az eddigi legkomplexebb anyag. Ha csúnyán akarnám mondani: "van itt minden, mint a búcsúban". És tényleg. A körhinta körforgásából kiszabaduló csikóhalak, vagyis a zenekar  tagjai minden tudásukat belesűrítették ebbe az albumba (van itt csokigyáras, macskákról szóló, rajzfilmfigurás szám, de még 1 retro-t idéző, csehszlovák disco-s dal is belefért a kínálatba). Könnyen lehetett volna a végeredmény katyvasz, de az anyag mégis egységet, sőt letisztultságot mutat. Úgy lett vérprofi, hogy friss maradt, sok izgalmas újítással, de aki a "régi" karakteres Carbont szereti, szintén nem fog csalódni!

Chevy Stevens: Nincs menekvés (KÖNYV)

Már a májusi Alexandra újságban kiszúrtam magamnak ezt a könyvet, hogy mindenképpen el kell olvasnom. Végül sikerült megvennem és kiolvasnom. Elképesztő erejű és hatású könyv. Talán leginkább a Stephen King-féle Tortúrához tudnám hasonlítani. Csak itt a felállás fordított. Egy teljesen átlagos napon Annie, az ingatlanügynök nyílt nap keretében fogad egy barátságos mosolyú vevőt, a következő pillanatban azonban Annie elkábítva és megkötözve fekszik egy furgon hátuljában. Tehát egy férfi elrabol egy nőt és egy távoli fakunyhóba cipeli, ahol megszabja neki, mit és hogyan csináljon, mikor mehet wc-re, mikor fürödhet, mikor kell takarítania, megerőszakolja, teherbe ejti, bántalmazza és lelki terrorban tartja. Annie nem tudja hol van, mért került ide, ki ez a férfi és egyáltalán mért teszi ezt vele...

Chevy Stevens elsőkönyves író thrillerében az áldozat szemszögéből ismerhetjük meg egy beteg elme működését, az Annie által csak Pszichónak nevezett fogvatartó bizarr szokásait. Közben párhuzamosan Annie a terápiás üléseken élete legborzalmasabb évének feldolgozásával küzd. Az olvasó gyakorlatilag a dili doki, akinek az egész történetet elmeséli 1 éves fogsága után. Ez a szerkesztési mód nagyon közel hozza hozzánk a főhőst. Gyakorlatilag beavat minket a borzalmak minden pillanatába. A könyv olvasását nagyon élveztem, de azt átélni, hogy mit szenvedett benne a főszereplő azt nem kedveltem.

Mivel a könyv többi részletéről nem szívesen rántanám le a leplet és nem árulnék el semmi pluszt, ezért csak annyit tanácsolok, hogy aki ezt a könyvet kezébe meri venni, az készüljön a legrosszabbra. Erős idegrendszer és nyugodt lelkiállapot szükségeltetik hozzá, hogy az ember végig tudja olvasni...

Összegészében természetesen tetszett a könyv, de közben sokszor rosszul érzem magam, mert noha nem valós eseményen alapul, mégiscsak egy ember szenvedését kellett végigkövetni benne...

A Titanic éjszakája (1958)

Ezen a héten a fél világ Titanic lázban ég, és ma talán még azok is hallanak a hajóról, és foglalkoznak vele néhány perc erejéig, akiket nem izgat a téma. Ma van ugyanis pontosan száz éve annak, hogy első, és egyben utolsó útján a jégheggyel való ütközés során olyan sérülést szenvedett a hajó, ami katasztrófába torkollott, és aminek kb. 1500 halálos áldozata lett.
Engem már gyerekkoromtól érdekel és foglalkoztat a téma. Ami csak a kezembe került, mindent elolvastam, megnéztem. Sok cikket, néhány könyvet olvastam, a neten is keresgéltem régi képeket, az pedig nem kérdés, hogy James Cameron 1997-es filmje egyik legkedvencebb filmem. Így a hétvégét érthető módon a Titanic-kal, és az emlékezéssel töltöm. Bár nem voltak a hajón felmenőim, tehát semmi távoli kötődésem sincs hozzá, mégis lenyűgöz. Mindezt úgy, hogy egyébként nem vagyok se hajó-, se tengerimádó, de még csak úszni sem tudok :) Talán ebből is látható, hogy a Titanic körülötti rejtélyek, történések és maga a kor is úgy ahogy van, lenyűgöző, érdekes, izgalmas, megdöbbentő és szomorú egyben.

1958-ban készült el Walter Lord könyve alapján A Titanic éjszakája (A Night To Remember) című film. Eddig ezt nem sikerült megnéznem, viszont a századik évfordulóra részben ezzel a filmmel emlékeztem.
A történetet nem nagyon szeretném ecsetelni, azért sem, mert azt hiszem, nagy vonalakban mindenki tudja. Akkoriban Walter Lord könyve volt az, ami a lehető legpontosabb és legrészletesebben közölte a tényeket - természetesen úgy, ahogy akkor azt tudni lehetett, és ahogy a visszaemlékezésekből össze lehetett gyűjteni. Azóta is folyamatosan bővülnek az információink, hiszen azóta is sok túlélővel beszéltek, sokan dolgoznak azon, hogy a lehető legpontosabban rekonstruálják a történteket, no és persze a roncsokat is 1985-ben találták meg, tehát érthető hogy 1958-ban még néhány dolgot máshogy képzeltek, mint azóta kiderültek.

Ettől függetlenül a film egy tökéletesen korrekt feldolgozása az eseményeknek, és nekem legalább akkora kedvencemmé vált, mint Cameron klasszikusa.

Egyáltalán nem zavaró, hogy a film fekete-fehér. Sőt, mivel az eredeti Titanicról is régi, fekete-fehér fotókat láthattunk, így talán még érdekesebb és hihetőbb. A film 54 éves! Ezt azért nem árt figyelembe venni, mielőtt valaki megnézi, és netán legyint rá, hogy elavult, vagy fapados. Én úgy gondolom, a kora ellenére is igazán helytálló, és a korhoz képest nagyon is látványos!

Az utasokról készült eredeti képek alapján úgy gondolom, hogy a karakterek is megfelelőek és kellően hasonlóak. A fontosabb személyek megjelenítésre kerültek, de természetesen a zenekar, vagy éppen a pék is :) Maga a jéghegy és az ütközés is látványos, a süllyedés szintúgy. Ekkoriban még nem fogadták el azt az elméletet, hogy a hajó kettétörött, így ez nem került a filmbe, de ezen kár is fennakadni. Mivel a film címe a szomorú éjszakára utal, ezért a film nagy részét természetesen az a néhány végzetes óra teszi ki. De a film elején kapunk egy kis ízelítőt abból, hogy melyik osztály utasai hogyan készülnek és indulnak. A film végén pedig láthatjuk, hogyan haladnak tovább a mentőcsónakok, kik próbálnak visszamenni túlélőkért, és kik azok, akik inkább továbbhaladnak attól félve, hogy a túlélők miatt esetleg felborulhat a csónak és így veszélybe kerülnek...

Pár perc híján a film két órás, de végig magával ragad és lenyűgöz. Úgy voltam vele, mint először a Cameron-féle filmmel. Elvesztettem az időérzékemet, és nem is tűnt fel, hogy két órán keresztül tapadtam a filmre. Azt hiszem az adott korban ugyanolyan hatalmas és látványos alkotás volt, mint 15 éve James Cameron filmje. El tudom képzelni, hogy akkoriban milyen hatással volt a nézőkre. Nekem ez a film is kedvencemmé vált és egész biztos jópárszor elő fogom venni, akár következő évfordulókon, akár csak amikor "Titanicozhatnékom" lesz... A téma rajongóinak kötelező darab, de mindenkinek jó szívvel tudom ajánlani, aki esetleg emlékezni szeretne most hétvégén, vagy akit picit is érdekel a téma, és nem zavarja, hogy fél évszázados alkotást nézzen :)

Az 1500 áldozat nyugodjon békében. Úgy gondolom, hogy most, de újabb száz, sőt ezer év múlva is méltán érdemlik meg az emlékezést, s akár újabb és újabb feldolgozásokat, filmeket a témáról!

Új kedvenc - Marina & The Diamonds

Rendszeres olvasója vagyok Jon Ali zenei blogjának (http://jonalisblog.com/). Itt mindig találok valami újdonságot, valami érdekeset, valami jót. Ezúttal a Marina & The Diamonds új dalának, a Primadonnának videójába botlottam bele (http://jonalisblog.com/2012/03/12/marina-and-the-diamonds-primadonna-single-premiere/) a minap. Mivel nagyon megtetszett az énekesnő egyénisége, éneklési stílusa, klipje, dala... így nem volt megállás és felkutattam, hogy mi mindent érdemes megtudni róla. Íme!

A Marina & The Diamonds valójában – bár sokan ezt hiszik – nem egy zenekar, hanem egyetlen személy, Marina Lambrini Diamandis. (A Diamandis görögül gyémántokat jelent.) MySpace oldalán utalt is a különös névválasztásra: „Én vagyok Marina, ti, a rajongóim pedig a Gyémántok.” Az énekesnő 1985. október 10-én született Walesben, görög apa és ír anya gyermekeként. Csak tizennyolc éves korában döntötte el, hogy életét a zenének szenteli. Szülei nem hittek tehetségében, más életpályát szántak neki, ezért a lány előbb Londonba, majd Los Angelesbe ment. Tizenkilenc évesen már saját számaival lépett fel, tehetségére hamar felfigyeltek a nagyobb lemezkiadók ügynökei. Először Derek Davies igazolta le a Neon Gold Recordshoz, pár hónappal később pedig már a Warner kiadóhoz tartozó 679 Recordings szerződtette. Ennél a kiadónál jelent meg az osztatlan kritikai sikert arató bemutatkozó albuma, a The Family Jewels, amely Nagy-Britanniában aranylemez lett. Zenei stílusa széles spektrumon mozog, az egy szál zongorás balladáktól a teljes zenekaros, új hullámos up-tempo számokig. Marina sokféle stílusban és regiszterben tud énekelni. Amellett, hogy a magas hangokat gyönyörű tisztán énekli, van hangterjedelme is, profin képezi a mélyebb hangokat is, ráadásul gyorsan tud váltogatni közöttük, ez is jó értelemben izgalmasabbá teszi a számait. Első körben biztos sokan úgy gondolják, hogy Marina eltúlzottan sokat affektál, de szerintem ez mind az érzelmek, indulatok kifejezésének eszköze. Laza bátorsággal énekel izgalmas és kreatív popdalokat, miközben stílusok között ugrálva hitelesen képes véleményt formálni és ingerekkel új életre kelteni az egyenpopon tompult agyunkat. „Nem vagyok indie, nem vagyok kommersz pop, a kettő között vagyok, és így a legjobb tábor jut nekem. Nagy előnyei vannak, ha nem illeszkedsz egy specifikus műfajba, rugalmasan mozdulhatsz nagyon pop vagy nagyon experimentális irányokba is. Marketing szempontból persze ez nyilván frusztráló egy lemezkiadónak. De igen, mindenképpen van egy kettősség a személyiségemben és abban amit csinálok, de azt hiszem, mindenki többféle a körülményektől, kontextustól függően. Én mindenesetre nagyon szeretek ugrálni és feszegetni a határokat.” Szándékos a kettősség az imidzsében is: egyszerre komoly dalszerző-énekesnő és csillogó popsztár perszóna.

Első albuma The Family Jewel címmel 2010 februárjában látott napvilágot, anyagát leginkább az üzletiesség csábítása, a modern társadalmi értékek, a család és a női szexualitás témái inspirálták. A lemezről 5 kislemez került kimásolásra, melyekhez klipek is készültek: „Mowgli’s Road”, „Hollywood”, „I Am Not a Robot”, „Oh No!”, „Shampain”.

Magyarországon elsősorban a Petőfi Rádió figyelt fel rá, miután a BBC “Év hangja” tehetségkutató listáján 2. helyezést ért el 2010-ben. (Az első helyezett Ellie Goulding lett.) Ebben az évben az MTV Europe Music Awards-ön a legjobb birt/ír előadó díját zsebelhette be. 2011. augusztus 14-én ráadásul hazánkban a Sziget A38-Wan2 Színpadán is fellépett, és osztatlan sikert aratott (http://youtu.be/OmsV8AhrXZU).

A 26 éves new wave díva idén egy olyan albummal - Electra Heart - jelentkezik, amely az ő alteregójáról, pontosabban antitéziséről fog szólni. A platinaszőke Electra az amerikai kultúra hazugságait, illúzióit testesíti meg, ami a zenében is visszaköszön majd. Egy úgynevezett konceptalbum lesz, mely az „amerikai álom” színét és visszáját, csillogó felét és árnyoldalait mutatja majd be. A „kampány” első dala a Stargate-producelte „Radioactive” lett, mely 2011. októberében jelent meg. Ezt követte a „Starring Role”, majd a „Fear & Loathing”. Idő közben a „Homewrecker” című dalt is bemutatták, melyet az énekesnő hivatalos levelező listájára felíratkozók kaphattak meg ingyen. Az album első hivatalos kislemeze azonban a „Primadonna” lesz, melyet 2012. március 12-én mutattak be a YouTube-on. Marina második stúdióalbuma április 30-án kerül a boltokba a 679 Recordings kiadásában. 

Végezetül álljon itt aktuális kedvenc klipes dalom tőle, a kakukkozós "Mowgli's Road":

La Bamba (1987)

1959. február 3-án - 53 évvel ezelőtt - négy fiatalember vesztette életét egy repülőgép szerencsétlenségben. Ez önmagában szomorú hír, s akkor megdöbbentette az egész világot. Azért, mert a gépen a korszak három legismertebb és legkedveltebb rock 'n' roll sztárja - Buddy Holly, The Big Bopper és Ritchie Valens - ültek, és természetesen a pilóta. Hideg tél volt, esett a hó, mint éppen nálunk most, s a feltevések szerint az egyébként tapasztalt pilóta elvesztette uralmát a gép fölött, így felszállás után hamarosan lezuhant a gép. A világ három tehetséggel lett szegényebb, akikre várt még az élet és sikerek számos sora.

A tragédia évfordulóján - és a film negyedszázados kora alkalmából :) - idén is elővettem a Ritchie Valens életét , és így természetesen a szerencsétlenséget is feldolgozó La Bamba című filmet. A film főszereplője Lou Diamond Phillips, aki szinte megszólalásig hasonlít Ritchie-re. Testvérét, Bobot Esai Morales alakítja, aki azóta meglehetősen jóvágású fickó lett :P Nemrégen láttam a 2006-os Az emberrablás című sorozatban, abban is nagyon tetszett ;) A két fiú édesanyját Rosanna DeSoto játssza. Joe Pantoliano pedig Ritchie menedzserét, Bob Keane-t alakítja. Őt legelőször talán A szökevény című filmben láttam (vagy legalábbis innen emlékszem rá - újra kéne nézni ezt is :).

A film szinte az első perctől magával ragad és beszippant. Egymás után történnek az események, miközben szépen kirajzolódnak a karakterek. Megismerjük a szerény Ritchie-t, akinek a zene az élete, és Bobot, aki teljesen az ellentéte. Vagány és menő srác, aki piál, csajozik és motorozik, de legbelül mégis mély érzésű. Az egyik kedvenc jelenetem tőle, amikor utoljára beszél Ritchie-vel telefonon, és utána a gyerekével játszik, akivel korábban nem túl sokat foglalkozott, sőt! A két fiú édesanyja a kétkezi munkás Connie, aki ha kell, eligazítja a fiúkat (főleg Bobot), viszont mindent megtesz értük és nekik. Hármuk játéka tökéletes váza a történéseknek.

Sok életrajzi, és sztárcsinálós filmet láttunk már, de a La Bamba ezek közül mindenképpen kiemelkedik a szereplők hiteles játéka, és az egyrészt meseszerű, másrészt tragikusan szomorú igaz történet miatt. Ehhez még külön plusz az ötvenes évek világa, és az olyan zenék, amiket nem hiszem, hogy ne lenne ember, aki ne ismerné (legalább a La Bambát), és amire valljuk be, legszívesebben felpattannánk és táncolnánk! :)

Érdekes volt látni a garázs-partyin csak háttérben zenélő Ritchie-t, majd a helyi, s végül a nagyszabású koncertjét - utóbbit már sztárként, más hírességekkel osztott meg. Közben végigkísérhettük az első stúdiózást, a művésznév megszületését, a Come On Let's Go feléneklését, és ahogy ötvözte a folklórt és a rock 'n' rollt a tradícionális La Bamba újraértelmezésével. Milyen más volt még akkor egy stúdiózás, és sztárcsinálás, mint manapság. Persze akkoriban is biztos a pénzről szólt a dolog, de mégis emberibb és szimpatikusabb volt.

Mindenképpen meg kell említeni Ritchie szerelmét, Donnát, hiszen a lánynak szóló dala is világsláger lett. Donna karótnyelt, savanyúképű apja is nagyon jól hozta a figurát - akkoriban rengeteg ilyen búskomor, magát túl sokra tartó fickó keseríthette meg a lánya életét :P

A film már a kezdetek óta érzékeltette Ritchie repüléstől való félelmét. Tökéletesen át tudom érezni, mivel én magam is félek a repüléstől, amiben egyébként még soha nem volt részem, és ha rajtam múlik nem is lesz :P Annak örülök hogy nem valami hatalmas látványeffektussal oldották meg a repülő lezuhanását. Ez így pont jó volt, sőt, talán hatásosabb is. Ahogy Ritchie testvére és édesanyja, valamint Donna, és a menedzser megtudták a hírt - velük együtt könnyeztem.

Ritchie még nem töltötte be a 18-at, amikor a tragédia történt. Rövid élete azonban tartalmas és sikeres volt. Abba inkább nem akarok belegondolni, hány nagy slágert énekelhetett volna még, inkább örülök a meglévő daloknak, amik örök klasszikusok maradnak.

Feltétlenül szót érdemel a Los Lobos együttes, akik nemcsak felbukkannak a filmben, de a zenéért is felelősek voltak. Ritchie hangját ugyanis David Hidalgo-nak köszönhetjük. Életem egyik legjobb koncertélménye Loboséknak köszönhető, és igazán felemelő volt LDP "énekhangján" :) élőben hallani a La Bambát. (A koncert utáni autogramosztás és beszélgetés pedig a csokiöntet volt a tortán lévő habon - ebben azt hiszem Saci is meg tud erősíteni ;)

Visszatérve a filmre: nemcsak azoknak ajánlom akik szeretik a zenés és/vagy életrajzi filmeket, hanem azoknak is, akik egy picit bele akarnak pillantani az 50-es évek zenetörténelmébe. Egyszer az életben ezt mindenkinek látnia kell. Csak azt sajnálom hogy a magyar tévécsatornák ebben nem igazán segítenek, és egy igényes, méltó DVD (sőt, manapság már Blu-ray) kiadás is igencsak időszerű lenne. Bárkinek jó szívvel ajánlom a filmet, azt hiszem ebben mindenki talál magának tetsző mozzanatot vagy mondanivalót. Mivel minden tekintetben mesterműről és filmremekről van szó, ezért az értékelésem egyértelműen 10/10*!!!

Ed Wood (1994)

Edward D. Wood Jr.-t a mai napig a legrosszabb rendezőként tartják számon. Nem vitás, hogy kellően zakkant volt, hiszen melyik normális férfiember viselne előszeretettel női ruhát, és érezné magát jól abban. Persze ráfogható, hogy "művészlélek", akiknek jól tudjuk, mindig is volt, és mindig is lesz valami fura dolga, ami hétköznapi halandónak nem biztos hogy eszébe jutna.
Az biztos, hogy Ed Wood-ot még manapság is számon tartják, s bár 1978-ban elhunyt, még ma is sokan rajonganak érte, és a nem kevésbé zakkant filmjeiért.
Ki más is készíthetett volna róla életrajzi filmet, mint a szintén kicsit zakkant Tim Burton. És ezt most nem rossz értelemben, illetve bántóan mondom, de ha végignézzük a munkásságát, találhatunk különcségeket is.

1994-ben készült az Ed Wood című film, címszerepben Tim Burton kedvencével, Johnny Depp-el. Itt rögtön be kell vallanom, hogy soha nem rajongtam Deppért, a Jack Sparrow féle filmjei pedig egyenesen untatnak (már amennyit láttam belőlük), viszont amit ebben a filmben produkált, az egyszerűen szenzációs volt!

Ugyanez mondható el a másik fontos karakter, Lugosi Béla megszemélyesítőjéről, Martin Landauról, aki nem véletlenül kapott ezért a szerepéért Golden Globe majd Oscar díjat is.

A film Criswell (Jeffrey Jones) monológjával kezdődik, majd szakadó eső és villámok közepette egy temetőben kötünk ki, a szereplők neve ugyanis sírfeliratokként olvashatók. Aztán egy színházban találjuk magunkat, ahol meglehetősen kevés néző előtt megy egy darab, ami után Ed a barátaival egy bárban ücsörög, és olvassa a darabról szóló kritikákat. Kilátásban van egy film megrendezésének lehetősége, amiért nem keveset kuncsorog, még azt is elárulja magáról, hogy szeret női ruhákat felvenni, de őszintesége sem segít rajta. Egy koporsóüzletben aztán véletlenül meglátja Lugosi Bélát, akit azonnal leszólít, s bár Béla nem túl kedvesen fogadja a rajongót, mégis szóba elegyednek, sőt, Ed saját autójával viszi haza Bélát. Így kezdődik kettejük barátsága, ami sokak szerint szánalmas volt. Szerintem nem, sőt épp ellenkezőleg. Valahol mindkettőnek szüksége volt a másikra, Ednek egy világsztárra, Bélának pedig olyan valakire, aki még mindig rajongással tekint rá. Béla addigra morfium függő volt, ugyanis háborús sebesülésének fájdalmait orvosai egyre erősebb fájdalomcsillapítókkal tudták kezelni. Tény hogy megöregedett, bottal járt, de hát ekkor már amúgy is hetvenen felül járt. Biztos, hogy "fénykorában" sokkal több barát vette őt körül, csak kérdés, hogy azok a barátok hova tűntek, amikorra segítségre lett volna szüksége...

Ed otthon barátnőjének, Dolores Fullernek (Sarah Jessica Parker) örömködve meséli, hogy kivel találkozott, és ismét elkezd kilincselni a filmmel kapcsolatban. Amikor megemlíti, hogy Lugosi Bélát tudná szerepeltetni a filmben, aki ráadásul egészen alacsony gázsit kér, rábólintanak, és megkezdődhet a bizonyos "nemváltós" film, a Glen Or Glenda készítése.
A film nem igazán arat nagy sikert, de Ed tovább folytatja a munkát, újabb történetet ír, újabb filmen töri a fejét Bride of the Monster címmel. Próbálja megnyerni filmjéhez Vampira-t (Lisa Marie), a zombis műsorok háziasszonyát, aki azonban nemet mond a felkérésre. Később viszont, amikor kirúgták a tévétársaságtól, Ed újra felkereste, és akkor már igent mondott Ed felkérésére.

Béla közben többször, nem várt pillanatokban hívta fel Eddie-t, hogy segítsen neki. Ilyenkor Ed azonnal rohant barátjához, aki morfium hatása alatt volt. Mivel Béla meg akart gyógyulni, és újabb filmekben akart szerepelni, ezért ő maga döntött egy elvonóra való bevonulás és kezelés mellett, ahova természetesen Ed vitte el, és nap mint nap a kórházban ült, figyelte barátja állapotát. Egyik megrázó pillanat volt, amikor mutatták, hogy szenved és ordít. Csak néhány másodpercnyi volt a jelent, de nagyon hatásos. Addigra szakított Dolores-el, aki nem bírta ezt az állapotot (és persze Ed női ruhák iránt való rajongását sem). Így a kórházban összebarátkozott Kathy O'Hara-val (Patricia Arquette), akinek édesapját kezelték ott. A kórházi beszélgetéseket randik követték. Első alkalommal egy vidámparkban szellemvasutaztak, ahol megállapították, hogy Lugosi Béla mennyire jó színész, és ahol Ed bevallotta Kathy-nek női ruhás titkát. Mikor a nőt meggyőzte arról, hogy ettől függetlenül szeret (és tud :P) nőkkel együtt lenni, még többször találkozgattak, és végül egy pár lettek.

Béla kijött a kórházból, és minden vágya volt, hogy újra filmezhessen. Nagyon tetszett az a rész, amikor Eddel sétáltak, és néhány rajongó várta őket. Béla az utcán elmondta legutóbbi filmjéből való monológját, beszélgetett a rajongókkal, autogramot adott, hagyta hogy fotózzák.
Ed a saját háza előtt készített néhány felvételt Béláról, akinek csak annyi dolga volt, hogy kijöjjön a házból, megszagolja a ház előtti virágot, és tovább menjen.

A film talán legmeghatóbb jelenete volt, amikor csörgött Ed telefonja, és nem is szólt bele. Utána rögtön Béla temetését láthattuk, Drakula jelmezét viselte a koporsóban. Ezt a részt meg is könnyeztem.

Ed aztán nekiállt új filmjét készíteni, ami egy sci-fi és egyben thriller lett volna Sírrablók az űrből címmel. Persze ezúttal sem volt túl sok pénze a forgatáshoz, viszont egy baptista felekezet felajánlotta, hogy támogatja a filmet, ám cserébe az alkotóknak meg kellett keresztelkednie. Miután ez megtörtént, megkezdődött a forgatás. Szerepelt a filmben Vampira, Bunny Beckinridge (Bill Murray), aki sokáig azt tervezte hogy nővé operáltatja magát, ám ez soha nem valósult meg, és Tor Johnson, aki eredetileg pankrátor volt, Ed egy mérkőzésen fedezte fel, és ajánlott neki szerepet még előző filmjére. A magas, mondhatni hatalmas embernek volt olyan időszaka, amikor 181 kg-ot nyomott. A film narrátora Criswell volt, és egy csomó innen-onnan összekapkodott ember is szerepet kapott benne, akik közül fontos megemlíteni Tom Masont. Mivel Ed ezt a filmet is Lugosi nevével akarta eladni, így felhasználta benne a ház előtt felvett részeket. Csakhogy ez kevés volt, ezért valakivel helyettesíteni kellett őt. Véletlenül ismerte meg menyasszonya csontkovácsát, akinek ugyan csak a homloka hasonlított Bélára, de alkalmazta a filmben Ed. Igaz, hogy parókát kapott, és minden egyes jelenetben a fekete köpennyel takarta arcát. Mason még ugyanebben az évben, 1959-ben szerepelt egy másik Ed Wood filmben, a Night of the Ghouls-ban, ahol megmutathatta arcát.

Itt kaptunk néhány olyan jelenetet, mintha csak werkfilmet látnánk a film készítéséről, aminek a címét eddigre 9-es terv a világűrből-re cserélték. Először csak a baptisták kritizálták a sírrabló szót a címben, de később Ed maga is úgy gondolta, hogy jobb a 9-es terv.

A film premierjén hatalmas tömeg volt, narrátorként a bemutatón is Criswell munkálkodott, Ed pedig Bélának ajánlotta a filmet. Azt a részt is megkönnyeztem, amikor láthattuk azokat a bizonyos ház előtt felvett jeleneteket Bélával, Ed pedig - mint mindig - itt is mondta a filmmel együtt a szöveget. A premier után Ed örömmámorban úszik, a moziból kijövet kéri meg Kathy kezét, és szakadó esőben, nyitott tetejű autóval (amiből már ömlik a víz), azonnal Vegasba indulnak, hogy mielőbb össze tudjanak házasodni.

A film végén egy összegzést kaptunk arról, hogy ezután kivel mi történt:
Ed Wood 1978-ban halt meg, a nagy siker elkerülte, s halála után két évvel megválasztották minden idők legrosszabb rendezőjének, amivel világhírre és új rajongói táborra tett szert.
Kathy Wood Ed halála után soha nem házasodott újra.
Lugosi Béla 103 filmben szerepelt, és híresebb, mint valaha. Relikviáinak értéke meghaladja Boris Karloffét.
Dolores Fuller (Ed volt barátnője) a szakítás után sikeres dalszerző lett. Több dalt írt Elvis Presleynek, többek között a Rock-A-Hula-Baby és Do The Clam című dalokat. (Nyilván az 1994-es filmben nem hangozhatott el, de tavaly, 2011-ben halt meg).
Tor Johnson további B-filmekben játszott.
Vampira visszavonult a showbiznisztől, és kézzel készített ékszereket árusított. (Az sem hangzott el a filmben, hogy Vampira eredeti neve Maila Nurmi volt. 2008-ban, 85 éves korában halt meg).

Mint már említettem, engem a film minden perce lenyűgözött. Az, hogy végig fekete-fehér, még jobban idézi az ötvenes évek hangulatát, hiszen a 9-es terv is fekete-fehérben készült, csak később kapott digitális színezést.
Külön érdekes volt Béla utolsó éveibe bepillantani. A néhány magyar vonatkozás is nagyot ütött. Amikor például még a film elején Ed és Béla együtt nézték Béla korábbi filmjét, Ed próbálta a kézmozdulatát eltanulni, és kérdezte, hogy tud ilyet. Mire Béla azt felelte, hogy jó izület kell hozzá, és magyarnak lenni. Aztán később, amikor Béla segítségként hívta barátját, Eddie azt kérdezte tőle, mit kér, mire van szüksége. Béla azt felelte, hogy gulyásra, mire Ed mondta, hogy nem tud gulyást készíteni. Ahogy Martin Landau betanulta Béla jellegzetes akcentusát, külön dicsérendő. Állítólag amikor megkapta a szerepet, tanulmányozta Lugosi életet, és megnézte a régi filmjeit. Akárhogy is, remek munkát végzett, mert sokszor kísértetiesen hasonlított Bélára.

A többi szereplőre is elmondható, hogy alaposan kitett magáért. Mindenki nagyon jól alakított. Amikor a 9-es terv forgatását mutatták, mintha az eredeti filmet láthattuk volna, annyira hasonlítottak a szereplők az eredetikre. A Tor Johnson-t és Vampira-t alakítók különösen jók voltak.

Az Ed Wood az egyik legjobb, leghitelesebb, leghatásosabb életrajzi film amit láttam. Tim Burton mesterműve nálam 10/10* értékelést kap!